Teremi Éva: "Jobb későn, mint soha"

Viszonylag későn kezdtem, már 15 éves voltam, amikor - egy ismerős javaslatára - elmentem a Debreceni Dózsa edzésére. A megyei bajnokságban játszott az ificsapat, a pálya a Mikes Kelemen utcán volt, edző pedig a híres Varga István, a Dózsa válogatottja. Eleinte persze nagy lemaradásban voltam, a többiek már évek óta játszottak, amikor én először fogtam kézilabdát a kezembe. Még a labdavezetés se nagyon ment, nemhogy a cselezés. Aztán amikor a futóedzések is egyre keményebbek lettek, megérlelődött bennem a gondolat, hogy én igazából kapus szeretnék lenni...

Nem voltunk túlhajtva, heti egy-két edzés volt, meg persze a mérkőzések. Szerintem abból a csapatból szinte senki sem maradt a "pályán", a suli elvégzése után sokan abbahagyták a játékot. Én hamar felkerültem a felnőttcsapatba, talán már a második évben. A női Dózsának korábban volt NB I-es csapata is, de 1970 körül az NB II-ből is kiestek. Én 1973-tól 1978-ig voltam ott, akkor már csak a megyei bajnokságban játszottunk, a fiúk viszont épp akkor élték a fénykorukat, '75-ben nyertek bajnokságot, de '78-ban is csak egy ponttal maradtak le, és lettek ezüstérmesek.

A következő évben már az NB II-es Debreceni Közútban találtam magamat, Szatmári Zoltán volt az edzőnk, ő már sokkal többet foglalkozott a kapusokkal, tőle rengeteget tanultam. Soha nem voltam égimeszelő, a 164 centimmel a mai mezőnyben már labdába se rúghatnék, amikor 180-190-es kapusok is vannak. Nekem embert kellett támadnom, csökkenteni a szöget, a vonalon maradva nem sok esélyem maradt volna. Úgynevezett "szemafort" kellett védenem, minél nagyobb felületet takarni a kapuból. Jól is ment a dolog, harmadik helyen végeztünk az NB-II-ben.

Közben a DMVSC feljutott az NB I-be. Nem nagyon tudták megerősíteni az NB I/B-s csapatot, alig volt új igazolás, ha jól emlékszem, talán csak én. Ugyanis megkerestek a Lokitól, hogy legyek Nagyné Zsike mellett második számú kapus. Tisztában voltam az adottságaimmal, a képességeimmel, tudtam, hogy vannak nálam jobbak, de egy élvonalbeli ajánlatra nem lehetett nemet mondani. Végül 21 mérkőzés adatott meg az NB I-ben, első évben (Halász Ferencnél) mindössze 4, viszont a második szezonomban a dózsás nevelőedzőm, Varga István lett az edző. A tavaszi szezonban 11 meccset kaptam, de nagyon rosszul állt a csapat, le is cserélték Pistát Szentgyörgyi Jánosra. Nála is szóhoz jutottam még hatszor, így jön ki a 21... Egyébként nagyon kellett ez a váltás, így is alig sikerült a bentmaradás! Az utolsó fordulóra maradt a döntés, a BHG SE elleni nagy kiesési rangadóra. Egy pont előnyünk volt, tehát nem volt szabad kikapni. Budapesten volt a meccs, de szinte hazai pályát kaptunk, mert két busznyi szurkoló is velünk tartott, akik óriási hangulatot csináltak. Szentgyörgyi nagyon jól kezelte a helyzetet, valahogy levette rólunk a terhet, fel tudtunk oldódni, abszolút nem voltunk görcsösek a kiesés veszélye miatt. Aztán Nagyné Zsike elkezdte sorban megfogni a heteseket, ziccereket, a 15 és fél éves Szilágyi Kati dobálta a gólokat, így végig vezetve, simán nyertünk 22-14-re és bentmaradtunk.

A következő év 1982. Két nagy változás történt: Komáromi Ákos lett az edző és jött Tatabányáról az egyébként nyíregyházi származású Tóth Ildikó a kapuba. Egyértelműen harmadik számú hálóőr lettem, tétmeccsen nem is jutottam szóhoz. Kerettag voltam, a csapattal edzettem (brutális edzések voltak Ákosnál), de egy percet sem játszottam. Nyilván az senkinek sem jó, ha nem jászik, én is váltottam: a Debreceni Medicorba igazoltam. Lővey István volt az edző, végigvertük az NB II-es mezőnyt, valami 10 pont előnnyel nyertünk. Ha papíron nem is volt ragadó, mert a Kinizsi csak az ötödik hely körül volt, de velük "vérre menő" csatát vívtunk. Mai napig emlékszem, botrányos volt a játékvezetés, már pár perc után kiállítottak, mert véleményeztem egy-két felfoghatatlan ítéletet. Nehezen viselem az igazságtalanságot, így aztán még a lefújás után is összeszólalkoztunk! Simán ki is pirosoztak, aztán persze el is tiltottak... Mindegy, a lényeg, hogy nyertünk 20-19-re!

Nagyon jó csapat volt, Vassné Klárival, Levka Júliával, Emődi Tündével, vagy éppen Sallainéval (a focista Sallai Sanyi feleségével). Feljutva az NB I/B-be új trénert is kaptunk, a volt DMVSC-s edzőmet, Halász Ferencet. Szégyent nem vallottunk a magasabb osztályban sem, középmezőnyben végeztünk '84-ben és '85-ben is, de az már nem volt sikersztori.

Aztán férjhez mentem, még fél szezont játszottam ugyan az NB II-es Derecskében (Kapitány Ferencnél), de csak amolyan "levezetésként". Heti egy edzés plusz a meccsek. Talán korai volt 28 évesen visszavonulni, de utólag már okosabb az ember. Még 6-8-10 év is lehetett volna ebben a pályafutásban, kapusok egyébként is tovább bírják. De nem bánom nagyon, szép volt ez így is. Egyszer a Napló-kupán választottak meg a torna legjobb kapusának, emlékszem, utólag küldték utánam a kupát. Nos, az sincs meg! Egy pár újságcikk vagy fotó maradt ugyan, de semmi más... Nem vagyok az a gyűjtögetős típus. Viszont a mai napig is tartom a kapcsolatot több korábbi dózsás, közutas, lokis, medicoros csapattárssal!

Viszonylag későn bővült a család, már 37 éves voltam, amikor a fiam megszületett, de jobb későn, mint soha! Ma már ő is 27 éves, repül az idő. Nem lett belőle élsportoló, de amatőr szinten teniszezik. Én évtizedeken keresztül egy ékszerüzletben dolgoztam, imádtam! Sajnos, 2017-ben megszűnt, akkor kerültem át ide, ebbe a sportboltba. Ugyan már bőven megvan a 40 év munkaviszonyom és eljöhettem nyugdíjba, de teljes munkaidőben dolgozom tovább. Nagyon szeretek új emberekkel találkozni, csinálom, amíg bírom. Nincs még itt az ideje az otthon üldögélésnek...

Az NB II-t megnyerő Debreceni Medicor (1983) Lővey Istvánnal

Az NB I/B-s Debreceni Medicor (1984-1985) Halász Ferenccel

"Más esély nem maradt: még megpróbálom szemmel kapufára tolni!"

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com