Tizenhat év piros-fehérben

Egy fantasztikus, csupaszív kézilabdázó búcsúzott a debreceni közönségtől a 2005-ös szezon végén, Nyilas Tünde egy tizenhat éves sportkarrier végére tett pontot. Nem csak a pályán elért eredményei, hanem emberi tulajdonságai is alkalmassá teszik arra, hogy példa lehessen a feltörekvő, fiatal kézilabdázók számára.

Nem lepődnék meg, ha az értelmező kéziszótárban a klubhűség címszó alatt Nyilas Tünde képét találnám. A szöveges magyarázat valami ilyesmi lehetne: a kitűnő beállós - aki egyetlen más csapat mezét sem öltötte magára - 1989-től 2005-ig szolgálta a piros-fehér vasutas klubot, részese volt két EHF- és egy Magyar Kupa-győzelemnek, de ezen kívül begyűjtött több nemzetközi serleget, és majd fél tucat hazai bajnoki medált is. Hosszú pályafutása alatt csábították több helyre, de az ősdebreceni játékos igazán komolyan soha nem foglalkozott a távozás gondolatával.

Együtt sírunk, együtt nevetünk

- Egymás után jelennek meg rólad a méltató írások, melyek közül az egyik "veterán beállósnak" nevez, ezzel szemben én egy csinos, fiatal hölggyel beszélgetek, aki szemmel láthatóan majd kicsattan az életerőtől. Valóban szükségét érezted már annak, hogy befejezd a kézilabdát?

- Igen is, meg nem is. Már tizenhat éve játszom a klubnál, úgy gondolom, itt az ideje a váltásnak. A csapatban nagyon sok a tehetség, most már jöjjenek fiatalok.

- Hogyan búcsúztatott el a DVSC, volt valami ünnepség, buli?

- Az utolsó mérkőzést követően meghívtam a csapatot a Hódos büféjébe, nagyon jól éreztük magunkat, egészen hajnalig maradtunk. A csapat vacsoráján is elbúcsúztattak, előtte megfogadtam, hogy nem fogok sírni, de amikor elkezdték a beszédet, nem bírtam tartani a könnyeimet. Szétnéztem a teremben, s láttam, hogy a lányok is együtt sírnak velem.

- Nem fog hiányozni az edzések, mérkőzések hangulata?

- Igazából még nem fogtam föl, de azért már készültem a visszavonulásra, hiszen ebben az évben már csak napi egyszer edzettem, mellette a Ficak nevű sportboltban dolgoztam eladóként. A sorrend egy kicsit felcserélődik, most már a család kerül mindenek előtt az első helyre, bár eddig is arra törekedtem, hogy a szeretteim ne szenvedjenek hátrányt a kézilabda miatt. A nyolc éves kisfiamat, Bencét jobban bántja, hogy abbahagyom a játékot, mint engem. A férjemmel már egy fél éve készítjük fel arra, hogy most már nem fogja látni az anyukáját a pályán.

- Ezek szerint Bence egy igazi törzsszurkoló.

- A hazai meccseken mindig kint van, de ha idegenben játszunk, akkor az az első kérdése a telefonban, hogy győztünk-e és hány gólt dobtam. Pici korától a sportban nőtt fel, ismeri a csapat minden tagját, nagyon otthonosan mozog a csarnokban. Nálunk a sport tölti ki a hétköznapokat is, ha nincs meccsem, akkor nézőként szurkolunk a többi labdajáték debreceni képviselőinek.

- A férjed sportújságíró, az ismeretségetek a kézilabdának köszönhető?

- Igen. Abban az időben, amikor megismerkedtünk, sokat játszottunk külföldön, és ő munkájából adódóan többször elkísérte a csapatot. Személyében igazi társra találtam, nagyon sokat segít a gyermeknevelésben, és az otthoni teendőkből is kiveszi a részét.

- Tizenhat évig a sport állt az első helyen, hogyan tudtál mellette helytállni feleségként és anyaként?

- Nem volt könnyű, a férjem kívül nagyon sokat segítettek a szüleim, de emellett külső segítséget is be kellett vonni. Arra mindig vigyáztam, hogy a család együtt maradjon.

- A sikerek mellet, pályafutásodat jócskán beárnyékolták a sérülések. Ezekben a nehéz periódusokban nem fordult meg a fejedben, hogy feladod?

- Nem, soha. A sport velejárója a sérülés, volt csuklótörésem, bokaszalag-szakadásom, keresztszalag-szakadásom, amit négy évig nem műtettem meg, mert akkor kimaradtam volna az EHF-kupa győzelemből. Tudtam, nem adhatom fel, nekem a szorgalom volt az igazi erősségem, s a sérülések után még keményebben edzettem.

Pofonok völgye

- Társaidhoz hasonlóan, a pályán te is adtad és kaptad rendesen a pofonokat, az óriási ütések után mégis olyan ártatlan arccal tudtatok nézni a bíróra, mint a ma született bárányok.

- A kemény védekezés a játék alapja. Készült egy nagyon jó kép is, Rácz Emesével feltartott kézzel állunk egymás mellett, az arcunkon a "mi nem csináltunk semmit" kifejezés, előttünk pedig a földön fekszik az ellenfél játékosa.

- A következő szezonban már nem lesz részed a csetepatékban, mert napi négy órában a csapat mellett dolgozol, de valójában mi is lesz a feladatod?

- Ezt pontosan nem tudom, még nem konkretizáltuk. Szoknom kell a váltást, mellette a sportboltban is dolgozom, de amit rám bíznak, azt igyekszem majd a lehető legjobban csinálni.

- Az edzősködés nem fordult meg a fejedben?

- Eddig azt mondtam, hogy nem igazán érdekel, mert szerintem nem tudok elég szigorú lenni. Ennek ellenére lehet, hogy jövőre elkezdem az edzőit, és talán majd kisgyerekekkel foglalkozom.

- Beszéljünk egy kicsit az idei évről is, mennyire vagy elégedett a csapat teljesítményével?

- Egy kis szerencsével talán a négy közé is beférhettünk volna, de az idény elején elbuktuk a Cornexi elleni mérkőzést, és ez a vereség rányomta a bélyegét az őszi szereplésünkre. Később hoztunk olyan meccseket, ahol nem mi voltunk az esélyesek, de mégis lemaradtunk a legjobbaktól. Ez egy picit fájó, de majd jövőre...

- Ősszel újra kiléptek a nemzetközi porondra, fogja bírni a csapat a kettős terhelést?

- Ez attól is függ, hogyan tudunk erősíteni. A hazai vetélytársaknál is jelentős játékosmozgás várható, így korai lenne még bármit kijelenteni.

- Sok pozitívuma is volt ennek a bajnokságnak, visszahódítottátok a közönséget, a Fradi és a Dunaferr elleni mérkőzések már a régi idők hangulatát idézték a Hódosban.

- Igen, és ennek nagyon örülünk. Azt kell leszűrni, hogy erre a játékra vevő a közönség. Jövőre folyamatosan kell hozni ezt a formát, és akkor végig teltház előtt kézilabdázhatunk majd.

www.vagy.hu

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com