Török Lilly: "Már az elején éreztem, a kézilabdával szeretnék foglalkozni, ez az én sportágam"

- Egy hétig voltál Bakuban a magyar válogatott tagjaként, hogy érezted magad?

- Rengeteg élménnyel, emlékkel gazdagodtam, megismerhettem egy másik ország kultúráját, Baku nevezetességeit. Nagyon sűrű és fárasztó volt az egy hét programja, hiszen öt mérkőzésen léptünk pályára, de már előtte háromhetes felkészülésen vettünk részt. Jó volt külföldi csapatokkal megmérkőzni, hihetetlenül boldog vagyok, hogy az Európai Ifjúsági Olimpián a bronzérmes magyar csapat tagja lehettem. Már eltelt néhány nap, még mindig nehéz elhinni, hogy olimpiai harmadik helyezett vagyok, de nagyon jó és felemelő érzés.

- A csoportmérkőzéseket magabiztosan nyertétek. Melyik volt a legnehezebb találkozó?

- Véleményem szerint a Svájc elleni, hiszen ezen a találkozón dőlt el, hogy csoportgyőztesként jutunk-e be az elődöntőbe. Mindenki izgult, volt rajtunk egy kis teher, de egységesek voltunk, csapatként küzdöttünk, bár szünetben még szoros volt az állás, végül nyolcgólos győzelmet arattunk.

- Az elődöntőben a későbbi győztes, Franciaország várt rátok...

- A franciák nagyon erős kerettel érkeztek az EYOF-ra, ennek ellenére végig partiban voltunk velük, úgy gondolom, meg is nyerhettük volna a mérkőzést, de túlizgultuk a találkozót. Kétgólos vereséget szenvedtünk, de nem volt idő szomorkodni, hiszen már másnap a bronzmérkőzésen léptünk pályára. Attila bácsi (Kun Attila edző - szerk.) is mondta, az a csapat szerzi meg a harmadik helyet, aki hamarabb túlteszi magát a vereségen. Szerencsére rendezni tudtuk a sorokat és megnyertük a mérkőzést.

- Az, hogy a bronzcsatában azzal a Svájccal kerültetek össze, akiket a csoportmeccsen legyőztetek, bizakodásra adott okot?

- Mindenképp, de Attila bácsi felhívta a figyelmünket, abból a találkozóból nem szabad kiindulni, ez egy új meccs, nem elég, ha csak a mez megy ki a pályára, most is 100%-ot kell nyújtanunk, végig fegyelmezetten és koncentráltan kell játszanunk, a legjobbat kell kihoznunk magunkból. Voltak nehéz pillanatok a mérkőzés során, de egymásért, a válogatottért, az országért küzdöttünk, és másodjára is sikerült legyőzni a svájciakat.

- A saját teljesítményeddel mennyire voltál elégedett?

- Nem én voltam a keretben a húzóember, aki meccseket dönt el, a csoportmeccseken Svájc és Csehország ellen nem is léptem pályára, viszont mikor megkaptam a lehetőséget, mindent megtettem, hogy játékommal hozzájáruljak a sikeres szerepléshez, próbáltam a lehető legjobb teljesítményt nyújtani. Elégedett viszont nem lehetek, mindig lehet jobban és jobban kézilabdázni.

- Visszalépve a kezdetekhez, szüleid kézilabdás múltja miatt egyértelmű volt, hogy te is ezt a sportágat választod?

- Szüleim soha nem befolyásoltak ebben, mindig azt mondták, én döntsem el, mit szeretnék sportolni. Kicsi gyerekként az úszást választottam, de túl monoton volt számomra, egyéni sportág lévén, nem voltak társak. A magasságom miatt később kosárlabdáztam, de egyszer elkísértem anyát egy kéziedzésre, és azonnal megtetszett ez a sportág. Már az elején éreztem, a kézilabdával szeretnék foglalkozni, ez az én sportágam. Természetesen az, hogy anya, apa és a testvérem is kézilabdázott, hozzájárult ahhoz, hogy végül ennél a sportágnál kötöttem ki. Az iskolában már szervezett keretek közt játszottam, első edzőm a testvérem volt. Mivel mindenkinél magasabb voltam, adta magát az átlövő poszt. Az, hogy időközben már beállóként szerepelek, anyának köszönhető. Eleinte nagyon nem tetszett, de már nem tudnám magam más poszton elképzelni.

- Mi egy jó beálló ismérve?

- Kitartó, türelmes, ki kell várnia, míg labdát kap, együtt kell élnie a játékkal, képesnek kell lennie arra, hogy megnyissa a védőfalat a lövő játékos számára. Fontos még a fizikai erő és a higgadtság, hiszen a falban oda-oda ütnek a védők, amit jól kell tudni kezelni.

- Szegedről visszatértél Debrecenbe. Könnyen beilleszkedtél az új csapatba?

- Mindenképp szerettünk volna anyával visszajönni, apukám Debrecenben volt, aki már nagyon hiányzott, így eldöntöttünk, hazatérünk. A beilleszkedéssel nem volt gondom a Lokinál, hiszen a szegedi időszak előtt a Debreceni Sportcentrum-Sportiskolánál már együtt játszottam a legtöbb csapattársammal. Új barátokra is szert tettem, Sápi Gréti, aki a válogatottban is csapattársam, az egyik legjobb barátnőm.

- Milyen érzés abban a csarnokban játszani, ahol édesanyád egykor a legnagyobb sikereit érte el?

- Ez egy fantasztikus érzés, nagyon büszke vagyok arra, hogy én is a Hódosban edzhetek, játszhatok, ahol édesanyám is kézilabdázott, ez egy plusz motiváció is számomra. A mezszám választás nem volt egy pillanatig sem kérdéses számomra, én is a 13-asban játszok. Nagyon hasonlítok anyára, egyszer barátom szüleivel elmentünk színházba, ahol egyik ismerősük, aki nem ismert engem, meg is jegyezte, pont úgy nézek ki, mint a híres debreceni kézilabdázó, Csapó Erika. Meg is kérdezte, nem vagyunk-e rokonok, amire büszkén feleltem, hogy ő az édesanyám.

- Milyen céljaid vannak a kézilabdában?

- Szeretnék idővel bemutatkozni a felnőttek között az élvonalban, természetesen a DVSC-nél képzelem el a jövőt. Addig viszont még sokat kell fejlődnöm, fizikálisan erősödnöm, de mindent ennek rendelek alá, azért dolgozok keményen a hétköznapokon, hogy minél jobb kézilabdázó váljon belőlem. A korosztályos válogatottban is szeretnék minél többször pályára lépni, meghatározó játékosa lenni a nemzeti csapatnak. Annak, hogy jó játékos legyek ára van, sok mindenről le kell mondani, de megéri ezt az áldozatot meghozni.

- Sport és tanulás jól megfér egymás mellett?

- A Szent József Gimnáziumban sportosztályba járok, a tanáraim segítőkészek, mindenben támogatnak. Nem okoz gondot, hogy az iskolát összeegyeztessem a sporttal, ha kell késő estig tanulok. A bronzérem megszerzése után rengeteg gratuláló üzenetet kaptam osztálytársaimtól, az iskola tanulóitól, tanáraimtól, amit ez úton is szeretnék megköszönni.

- Mikor állsz újra edzésbe?

- Vasárnap érkeztünk haza, négy óra késéssel, most pár napig pihenek, de Grétivel (Sápi Gréta - szerk.) úgy határoztunk, szerdán csatlakozunk a nádudvari edzőtáboron lévő csapathoz. Viktor bácsi (Győrvári Viktor, az ifi csapat edzője - szerk.) azt mondta, a futóedzéseket nem kell részt vennünk, de úgy döntöttünk, nem hagyjuk ki.

- Említetted a pihenést. Az edzések, iskola mellett, mivel tudsz kikapcsolódni?

- Amikor a családommal, barátaimmal vagyok, az már kikapcsolódás számomra, de ha egy jó filmet, sorozatot nézek, vagy ha a két kutyánkkal játszom, az is pihenés számomra. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen szüleimmel nagyon jó a kapcsolatom, mindent meg tudunk beszélni egymással, ez elmondható a testvéremről is, bár ő Miamiban él, így ritkán találkozunk.

- Kiknek köszönheted, hogy a kézilabdában erre a szintre jutottál?

- Elsősorban a családomnak, anyának, apának, a testvéremnek, amit szeretnék nekik megköszönni. Edzőmnek, Viktor bácsinak és erőnléti edzőmnek, Pál Emesének, valamint csapattársaimnak is nagyon sokat köszönhetek.

Kis Csapesznek sok sikert kívánunk további pályafutásához.

Forrás: debsport.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com