Virincsik Anasztázia: Hosszú még a bakancslista

Kiskunhalas, Szeged, magyar válogatott, Debrecen, EHF-kupa, EHF-kupa. A kezdetekről Gurbán György készített vele nagyszerű interjút 1997-ben. Aki nem olvasta, itt pótolhatja, innen folytatjuk!

Ez Debrecen!

A Loki a pályafutásom csúcsa volt. Sokan nem is tudják, hogy Szegeden bajnoki bronzérmes voltam, a válogatottba is onnan kerültem be, szinte mindenki Debrecenhez kapcsolta a nevemet. A DVSC addigra már négy nemzetközi kupát is az utolsó pillanatban bukott el, mindent annak rendeltek alá, hogy az ötödik (és a hatodik) döntő végre sikerüljön. Visszatért Irina Szamozvanova (épp Szegedről), jött László Krisztina és én. Talán pont velünk állt össze a "puzzle", lett teljes a csapat. Minden posztra két egyenlő képességű játékos jutott, ha egy-két ember rossz napot is fogott ki, könnyen lehetett pótolni. Az én poszttársam Pufi (Katkó Andrea) volt, rivalizáltunk persze, de jól ki is egészítettük egymást.

Akkoriban az edző szava szent és sérthetetlen volt. Ma már sokkal természetesebb, hogy például egy időkérésnél megkérdezi a játékosokat (főleg az irányítót), ők hogyan látják belülről a dolgokat. Akkoriban még nem volt ilyen. Emlékszem, Köstner Vilmos 1-től 10-ig osztályozta a játékosokat (lehet, hogy csak 9-ig, mert 10-esre nem is emlékszem, volt-e valaha). Általában jól ment a játék, ritkán fogtam ki rossz napot, de egyszer kaptam egy 4-est. Utána viszont úgy hajtottam, mint a güzü, hogy ez nehogy előforduljon még egyszer. Ezt csak arra mondom, hogy negatív kritikával is lehet eredményt elérni. De például Komáromi Ákos is nagyszerű edző volt, kiváló pedagógus, halk szóval is el tudta érni ugyanazt, amit más csak hangosabban.

Hajrá, Loki!

Azóta is DVSC-drukker vagyok, kiemelt figyelemmel követem őket, persze főleg az irányítókat. Vámos Petra játékát nagyon szeretem. Sokan mondják, hogy megállt a fejlődése, de én nem értek velük egyet. Az első 1-2 évében csillogott az ösztönös zsenije, most pedig eljött az idő, hogy megtanulja a szakmát, ugyanis nagyon összetett dolog irányítónak lenni. Erre szükség van, türelemmel meg kell várni, biztos vagyok benne, hogy ha szakmailag minden a helyére kerül nála, akkor újra többet fog majd mutatni saját magából, és jobb lesz, mint valaha. Azért mondom ezt ennyire biztosra, mert nálam is pont így zajlott a dolog. Szegeden még zabolátlan voltam, mindent megoldottam egyedül, csak örökölni lehetett tőlem a labdát. Minden akkori csapattársamtól ezúton is elnézést kérek érte. Csak Debrecenben tanultam meg, hogy más is van a csapatban (addig a beállókat szinte észre se vettem).

Szilágyi Zoltánt nagyon jól ismerem, mert anno még a szegedi csapatban játszott. Nem az a kiabálós típus, de nagyon jó szakember. Kudor Kittivel szerintem kiváló párost alkotnak. Azzal is teljesen egyetértek, hogy próbálják minimalizálni az idegenlégiósok számát, és inkább magyar fiatalokra építenek, hosszabb szerződésekkel.

Hihetetlen számomra, hogy Debrecenben a mai napig megismernek. Például az egyik játszótéren, az Ötholdas Pagonyban is odajöttek hozzánk szurkolók, vagy volt olyan, hogy a villamoson nem kellett jegyet vennem, mert megismertek. Amikor még a Cornexi kispad mögött ültem technikai vezetőként, akkor is odajött pár drukker a Loki B-középből egy-egy kézfogásra, pár kedves szóra.

Címeres mezben

Érdekes, hogy kétszer is EHF-kupát nyertünk a Lokival, Európa egyik legerősebb csapata voltunk, ez mégsem volt elég a válogatottsághoz, az atlantai olimpiára se vittek ki senkit. Utána télen volt az Európa-bajnokság, oda már engem is meghívtak, Borók Ritával együtt. Csak tizedikek lettünk, ami nagy kudarc volt akkor. Kiváló irányítók voltak abban a korszakban (Hochrajter Rita, Kökény Bea, Siti Bea), nincs bennem tüske, hogy "csak" 16-szor lehettem A-válogatott. Jó játékosnak tartottam magamat, de nem extrán jónak. Minden egyes meccs megtiszteltetés volt, így is büszke vagyok rá.

Cerbona, Cornexi, Alcoa, Fehérép, Alba

Nem csak csapatot, minden más egyebet is nagyon nehezek cserélek le. Nem futamodok meg az első nehézségre, mindig adok esélyt a változásra, a megoldásra. Ha már végképp elveszítem a hitem valamiben, csak akkor lépek tovább. Egyik karrierdöntésemet sem bántam meg (Kiskunhalas >> Szeged >> Debrecen >> Fehérvár >> Gárdony).

Székesfehérvárra Mátyás Augusztával, Vas Annamáriával és Németh Helgával érkeztem. Nem sokkal később pedig Köstner Vilmos is csatlakozott, ő váltotta Berzsenyi Máriát. Végül hat szezont húztam le a csapatban játékosként, majd további tizenötöt technikai vezetőként és UP-edzőként. Ez is nagyon szép, sikeres időszak volt, EHF-kupát nyertünk (igaz, azt már "csak" technikai vezetőként), még egy felejthetetlen búcsúmeccset is szerveztek nekem.

Gárdony-Pázmánd

Gárdonyban lettem edző, utánpótlásban, majd a felnőttcsapatban is. NB I/B-ben játszunk, az idei szezon nem túl fényes, de nem fogunk kiesni! Amatőrök a lányok, csak munka után jönnek, feleannyit tudunk edzeni, mint a többi csapat.

Három és fél éve csinálom már, most ideje egy kicsit visszább lépni. Maradnak az U-11 és U-12 csapataim és a klub körüli háttérmunkában is segítek, persze. Óriási élmény a pedagógusi munka, látni az elért eredményeket. Nem pontokra és helyezésekre gondolok eredményként, az most még nem olyan fontos. Hanem arra, hogy megtanítom például a sáncolást egy 11 éves pici lánynak, és a következő meccsen pedig látom, hogy tényleg alkalmazza a tanultakat! Hogy valamit tényleg át tudtam adni, nekem ez a sikerélmény. Mindig meghatódom, amikor volt játékosaim is felhívnak, tanácsot kérnek, vagy csak elmesélik, mi van velük!

Rablóból pandúr

Még Debrecenben végeztem el a kétéves középfokú edzőit, Bíró Imrével, Halcsik Ildikóval. Már játékosként is használtam a tanultakat, meglepő volt, hogy mennyire másként gondolkoztam sok mindenről, amint "a másik oldalról" is láttam a dolgokat. Diplomát a Kodolányin szereztem, kommunikáció és művelődésszervező szakon, de mindig is a TF volt a nagy álom.

Ma már Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetemnek hívják, nehéz volt bejutni, még biológiából is felvételizni kellett! Másodéves vagyok, olyan évfolyamtársakkal, mint például Erdős Éva, Vérten Orsolya, Elek Gábor fia, Bíró Attila (a női vízilabdások szövetségi kapitánya) és pár jelenlegi NB I-es játékos. Van diákigazolványom is, bár némelyik tanárom a gyerekem lehetne.

Nem leszek unalmas vénasszony

A fiam szokott cikizni, hogy 50 felett, "majdnem nyugdíjasként" még tanulok, de nekem erre szükségem van. Ha nem változok, nem fejlesztem magam, akkor 60-70 évesen végtelenül unalmas leszek, most meg úgy örülök egy statisztika kettesnek, mint egy kisgyerek. Megerősít, hogy a saját utamat kell járnom. Negyven éve foglalkozom a kézilabdával, nekem ez több mint munka, igazi hivatás.

Nő vagyok, ráadásul hiú is, az edzéssel soha nem álltam le, vékonyabb vagyok, mint valaha. Van egy park Fehérvár közepén, ott szoktam 6-8-10 km-es távokat futni. Fallabda, step aerobic, most már évek óta spinning, mindig kitalálok valamit, egyedül a kondizásnak nem vagyok híve.

Nemrég megegyeztem az elnökünkkel, hogy a felnőtt csapatnál nem folytatom. Így most egy kicsit több időm van magamra, végre akad 1-2 szabad hétvégém, jut idő például egy jó wellnessre. Vagy épp el tudok menni rendesen szülői értekezletre, ilyesmi apró dolgok. Már keresztül-kasul bejártuk Magyarországot, csodálatos kastélyaink, váraink vannak, kedvenceim a tengerszemek és a szurdokok. Külföldi célpontok is vannak a bakancslistámon, Moszkvától a Grand Canyonig. Annyi minden érdekel még!

Az utánpótlás biztosított

Zénó fiam már 14 éves, majdnem 190 cm. Kézilabdához is lenne érzéke, mert jó alkata, jó csuklója van. A mozgásában szinte a régi önmagamat látom. Mégis inkább az atlétika érdekli, például a 800 méter vagy éppen a gátfutás. Férjem atlétikai szakedző, tehát nem fog elveszni a gyerek! "Matekagya" van, jó tanuló, most felvételizett egy erős gimnáziumba. Sokszor még egymást is motiváljuk, hogy kinek jobb a bizonyítványa. Elképesztően büszke vagyok rá, egyik legfontosabb célom az életben, hogy ő boldog legyen.

Tóth András Balázs

Forrás: sportstatisztika.com

Játékos adatlapja: sportstatisztika.com